a legnyersebben és leghitelesebben elmondott líra, amit valaha hallottam.
az elmúlt év legtökéletesebben összerakott albuma (és a film!); csak szuperlatívuszokban tudok róla beszélni és írni. egyébként olyan érezni az egészet, mintha verhovina madarit látnám lassan átrepülni az égen, miért állsz még itt, indulj tovább, nincs semmi, amit érdemes látni.
egyszer majdnem kinyúltál az emberekért, majdnem elérted az első kart, amibe később görcsösen kapaszkodhattál volna, de az utolsó pillanatban visszakoztál.
mindez egy tökéletesen csupasz háromszög széleiből nő ki, ez a kép is, amit most újra látok, miközben nicket hallgatom két mélyből felörvénylő szünet között.
mintha egy reggelen nem önmagadra ébrednél, hanem arra, akinek mások hisznek téged.
mi lenne, ha eljönne az alkalom, amikor újraálmodhatnád saját magad? a pillanat, a pontos pillanat, amikor ismét világra jöhetnél. ugyanaz maradnál? megszokott arc és ismerős szerelmek?
ugyanazok a félreolvasott válaszok és teljesen megmagyarázhatatlan adagjai a fájdalomnak,
hogy életben lenni mégsem olyan tökéletesen kiszámított, mint amilyenre igazából vártál.
és még látok embereket, akik igyekeznek elbújni saját maguk elől, szinte beleférnek az összes félelembe, amit a társadalom ad neki. folytasd. lány vagy, valami furcsán vörös kabátban, te, aki lassan megérti, hogy a város nem neki épül, a házak nem érte nyúlnak a fekete ég hajába, és a fények sem érte égnek, hanem egy másik emberért, akit ott hagyott, tíz éve magára hagyott, hogy majd egy sokkal későbbi éjszakán sírva és üvöltve induljon megkeresni. pedig végig ott volt mellette. (meg az évszakok, ahogy romjaik visszahullnak egy arcra, ami nem az enyém)
2.alice glass - stillbirth
sokáig azért hallgattam crystal castlest, mert a zajzene, amit csináltak (art brut in notes), teljesen elnyugtatta azt a másik zajzenét, ami bennem szólt évekig.
egészen jó dolog felnőni és rájönni, hogy a régen szeretett zenék egyszer véget érnek, főleg akkor, ha az a két ember egyszerre őrül meg, és zene helyett hirtelen a tűzben kezd hinni. alice és ethan már rég kettéváltak, de én még féltve őrzöm saját - erősen idealizált - képem róluk: izzadt arcukon a fények, meg az örökké cigiző alice, ahogy egyre fogy és eltűnik, vajon min él?
stillbirth. alice nem tudja magára hagyni azt a fura örökséget, mert a crystal castles sokkal több, mint két ember együtt zenélése és szétválása és albumok. kicsit inkább életérzés, ami olyan formát ölt, amilyet te szeretnél.
3.massive attack-mezzanine
ha a nap soha többé nem kelne fel, pontosan olyan lenne a világ, mint a mezzanine (lásd/hallgasd pl. az első számot az albumon). ha hangulatvideót csinálnék a cd-hez, lenne benne rengeteg kép az első és harmadik mátrix filmből és lennének benne halott állatok, ahogy lassan felfalják testüket a férgek, meg út menti füvek, kicsit mint a true blood openingje, amihez jace everett zenéje ad hátteret. alapvetően tényleg sokkal sötétebb és keményebb ez az album, mint az előző.
autóban utazom egy városban, a kirakatok sötét tükrök, bennük az arcom, kicsit kétségbe vagyok esve, talán remeg a bal kezem. kialvatlan vagyok, holnap időre kell kelnem, pedig nincs is idő, de a megszokás a régi. a homlokomon sötét árnyak, a házak láthatatlanul párolognak valami túlvilági szaggal. pedig itt még vannak angyalok, fél lábbal a vízben, egymás szájába köpik az életet. hozzám is egyre közelebb jönnek, és hogy felismerem-e őket, az egészen tőlem függ. félek, annyira el vagyok foglalva saját magammal, azt sem venném észre, ha az arcomba köpne az egyik. lehangoló az egész, mint a legrosszabb és legvalóságosabb álmok. mint az első duinói elégia, a remény él, vastag és száz kiló, mint a boldogság, finom porok lengik körül, és mágnesek nőnek tekintetében.
*a bejegyzés címe egy részlet a Jesus Alone c. dalból (Nick Cave&The Bad Seeds)
