Egy utca, ahová a fény sem ér el, egy falu, amiben gyerekeket gyilkolnak és sírnak, arcukat saját kezükbe adják és leírhatatlan mondatokban beszélnek. Emberek, akik értik egymást, mégis süketek - házak, amiket nem építenek fel soha, mert az igazi otthonnak nincsenek falai. Írni és nem mondani semmi újat, képeket nézni falakon, látni őket saját magányuk őrült mozgásában. Hegelt olvasni, hogy az elméleti tudás erotikáját valahol félúton elhagyhassuk. Férfiakkal álmodni, akik harminc évvel idősebbek nálam, és már megindultak a lassú elnémulás fájdalmas útján; álmodni és majdnem szeretkezni, az utolsó pillanatban azonban mégis visszakozni. Ülni, és olyan előadást hallgatni, ami érdektelenségével hónapokat öregít az előadó lelkén - a lelkesedés hiánya olyan, mint egy bőrönd, tele használhatatlan eszközökkel. És Villon-t keresni, albákat írni és aludni, az alvásban apró halálokat elültetni, amiket csak a szorongásom álmai öntöznek. Virágok, amik saját húsukat falják fel, ha a szárazság beköszönt. És anyám fél, fél saját magától és fél a pillanattól, az élettől fél a legjobban, ahogy egy újszülött remeg, úgy reszket a tekintete befelé, az agy kocsonyás szirmai felé, és fél és kerüli saját árnyékát, ha fentről süt a nap.
Azt hiszem, itt az ideje megint írni. Ezek az idők kiáltanak, és van, aki meghallgassa, azt hiszem.
Azt hiszem, itt az ideje megint írni. Ezek az idők kiáltanak, és van, aki meghallgassa, azt hiszem.