nyálasak az ujjaim, mintha éppen be akarnám őket csúsztatni, pedig ez is csak egy a számtalan kényszercselekvésem közül: nem a körmöm rágom, hanem az ujjam szopom - elég freudi ez is. és van még a dohányzás éhgyomorra, néha teli hasra, a lényeg, hogy elnyugtassa az evés vagy nemevés keltette szorongást. amúgy a legtöbb álmom meg tele van fasszal (self-induced psychoanalysis?): japán férfiakkal, de olyan hatalmasak, hogy beléjük roppan a hajó, amin éppen utazunk. egymás másolatai: fekete hajuk és fekete szemük megegyezik, szélles vállukról és felsőtestükről csorog a víz, pedig sosem esik az eső vagy süt a nap, benedvesítik saját magukat.
gyere ide, gyere ide, köpd a számba minden dühöd, töröld le a megbocsátást, mondd azt, hogy királya vagy egy halott világnak, ahol erőszakkal fizetnek a lányokért.
ez nem azt jelenti, hogy rossz vagyok, és azt sem, hogy ellenetek. de azt mégis, hogy a világban az én helyem egy nyirkos sarok, ahonnan jól látni az erek tágulását: higgadt kiterjedés, ahogy a koponyák saját magukat zúzzák össze. ez egy kifinomult védőmechanizmus az egymást elengedő kötésekig.
és mit ér a közös tágulás, ha a saját szagomat sem ismerem fel az ujjamon? nem tudom. de azt igen, hogy testvérek vagyunk a pótcselekvések és kényszeresség káoszában, éhezésben és túlevésben, alkalmi gyógyulásban, majd az ezt követő mosolyban, mert mégis, a szorongásban lakni a legjobb*.
*tök jó onnan a kilátás, ráadásul van ingyen bor, kenyér, párnahuzat.